Zenész

„A teremtéssel Isten a zenét mint a kinyilatkoztatás egy részét ajándékozta az embernek. Amikor zenét hall vagy muzsikál (ami mindig a harmónia, dallam és ritmus együttese), isteni kinyilatkoztatásban részesül. Azaz a zene nemcsak szórakoztatás és fogyasztási cikk, hanem Isten megismerését is sugallja.”

A zene Isten legszebb adományainak egyike, ajándék, mely Tőle származik, és Hozzá visz vissza. Nyilvánvaló jele annak, hogy Isten milyen bőkezű volt, amikor az emberiségre öntötte jóságát (hisz ki tagadná, hogy zene nélkül is létezne élet, ám mennyivel ízetlenebb lenne), s egyúttal kreativitásának is ékes bizonyítéka. Misztérium, de egyúttal szabályokban leírható mesterség, matematika, ugyanakkor hangzó teológia. S talán ebben rejlik nagyszerűsége: megfoghatatlan és megszámlálhatatlanul sokoldalú.

Számomra a zene elválaszthatatlan annak létrehozójától, Istentől. Nem csupán azért, mert minden jó és tökéletes ajándék Tőle származik (Jak 1,17), hanem mert a harmónia és összhang magára az isteni tökéletességre mutat. J. S. Bach szerint a trias harmonica perfecta (tökéletes hármashangzat, a nyugati zenei gondolkodás alapja) „nem emberi találmány, hanem a teremtés isteni rendjének titka. Tükör, amelyben Isten dicsősége ragyog. Szentháromság-bizonyíték.” Az ő gondolkodásában „[a] kozmikus harmónia kifejezésére szolgáló trias harmonia perfecta mint eszköz az Isten ajándékaként és nem mint emberi aktivitás és tett értelmezendő.” Ez önmagában megfelelő alázatra kell hogy intsen, amikor a zenéhez közeledek. Mint ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a zenélés, különösen a komponálás, alkotás, s ebben az értelemben isteni aktus, Tőle kapott ajándék. „Bach számára a legmagasabb rendű művészet az isteni teremtés, ezért a művészet elválaszthatatlan a teremtéstől. A művészet a teremtésből ered, és ezért a teremtésre is utal vissza.”

J. S. Bach h-moll miséjének <i>Et incarnatus est</i> tételének kezdősora. Autográf kotta.
„Et incarnatus est” tétel J. S. Bach h-moll miséjéből (BWV 232). Aki ezt meghallgatja, megérti, miért kapcsolom össze az istenhitet a zenével. Ahogy Pilinszky írja: Bach Isten-bizonyíték. (Pilinszky János: „Bach: János passió”, Új Ember, 1963. április 21. (19/16), 3.)

„Kezdetben teremtett Isten a mennyet és a földet” – olvassuk a Teremtés könyvében. A pontos részletekre már nem tér ki a szentíró, de most néhány pillanatra kicsit elrugaszkodunk a teológiától, és átlépünk az irodalom világába. A 17. századi angol költő, John Dryden Szent Cecília napjára írt költeményében a világ teremtését a zabolátlan atomok gyönyörű, mennyei harmóniává való rendeződéseként írta le. J. R. R. Tolkien mitológiájának és C. S. Lewis Narniájának közös vonása, hogy a teremtő ének által hívja életre a világot.

„Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit Ardán Ilúvatarnak neveznek; s először az ainukat teremtette, a szentségeseket, akik gondolatának szülöttei voltak, s vele voltak, mielőtt bármi mást teremtett volna. S ő szólt hozzájuk, dallamokat dalolt nekik; s azok énekeltek előtte, s ő boldog volt. Ám hosszú időn át mindegyikük csak egyedül énekelt, vagy csupán néhányan daloltak együtt, míg a többiek hallgattak […] / S eljött a nap, amikor Ilúvatar […] így szólt hozzájuk: »Parancsolom, hogy a dallamból, amelyet nektek daloltam, közös harmóniában Nagy Muzsikát formáljatok. S mivel föllobbantottam bennetek az Olthatatlan Lángot, valamennyien meg fogjátok mutatni hatalmatokat a dallam díszítésében, ki-ki a maga gondolataival és eszközeivel. S én ülök majd és hallgatom, és örvendek, hogy általatok csodálatos szépség kel életre a dalban.« / S ekkor az ainuk hangja –, mint megannyi hárfa és fuvola, tilinkó és trombita, hegedű és orgona és számtalan szavakkal szóló kórus – Nagy Muzsikává kezdte formálni Ilúvatar dallamát. S a vég nélkül váltakozó, harmóniába szőtt melódiák a hallás határán túl leszálltak a mélybe és föl a magasba, csordulásig megtöltötték mindazokat a helyeket, ahol Ilúvatar lakozott, majd a muzsika meg a muzsika visszhangja kiáradt a Semmibe, s az immár nem volt semmi.”

Nem nehéz Tolkien leírásában látni, ahogy a keresztyén teológia, s ezzel együtt a (keresztyén) zenész feladata kibontakozik: az isteni harmónia megjelenítése. Barátja, C. S. Lewis leírása nem kevésbé szép:

„Mindenkinek elállt a szava. Végre mintha történne valami a vaksötétben. Egy hang énekelni kezdett. Nagyon messziről jött, Digory alig állapíthatta meg, melyik irányból. Néha úgy hatott, egyszerre mindenfelől hallatszik. Aztán úgy vélte, egyenest alóluk, a föld mélyéből. Legalsó hangjai elég teltek voltak ahhoz, hogy akár onnét érkezzenek. Szövege nem volt. Dallama is alig. De összehasonlíthatatlan gyönyörűen zengett, túlszárnyalva mindazt a muzsikát, ami valaha is a fülébe jutott. Oly szépen, hogy alig bírta elviselni. […] Majd két csodás esemény érte őket ugyanabban a pillanatban. Az egyik, hogy a hanghoz hirtelen újabb hangok is társultak; megszámlálhatatlanul sokan. Vele teljes összhangban, de egy egész skálával magasabban: hűs, csilingelő, ezüstös hangok. A másik, hogy fejük fölött a sötétség egyszerre csillagoktól tündöklőn. Nem szelíd egymásutánban bújtak elő, mint odahaza, nyári estéken. Egyik pillanatban még fekete szuroksötétség; s a következőben ezer és ezer fénypont lobbant föl — magános csillagok és csillagképek, bolygók, ragyogóbbak és nagyobbak, mint a mi világunk égboltjának lakói. Sehol egy felhő. Az új csillagok s az új hangok pontosan ugyanabban a pillanatban lepték meg őket. Bárki látja és hallja ezt a kettős jelenséget, úgy érezte volna, mint Digory, hogy maguk a csillagok énekelnek, s az első, mélyzengésű hang idézte föl, s biztatta éneklésre őket.”

Mindezeket azért idézem, mert kifejezi mindazt, ami számomra a zene egyik lényeges tulajdonsága: isteni diszciplína, a teológia rokona (Luther), elválaszthatatlan a teológiától és úgy általában Istentől. Végül azonban csak vissza kell térni oda, amit a Sófár táborba készült bemutatkozásomban írtam: „A szakrális zene eszköz, hogy Istenhez kapcsolódjunk, de eszköznél sosem több: fontosnak tartom, hogy a keresztény zene megmaradjon alázatos szerepében, és mindig az Igét szolgálja és arra mutasson. Bár a zene kifejezi a keresztény ember életérzéseit, de nem válhat az istentisztelet középpontjává Krisztus helyett.”


Némi fejtörést okoz, hogy nevezhetem-e a magam zenésznek. A XII. kerületi Solti György Zeneiskolában kezdtem el hegedülni Tihanyi Erika néninél (csak hogy megtartsam a gyermekként megszokott megszólítást), majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban folytattam hegedűtanulmányaimat Petőfi Erika alatt, míg végül 2004-ben felvételt nyertem hegedű-szakra a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Kertész István osztályába. Sajnos zeneakadémiai tanulmányaimat hamar meg kellett szakítanom, mert már az első évben olyan egészségügyi problémák jöttek elő, ami miatt nem tudtam tovább olyan szinten a hangszeren játszani. Ezt követően kerültem az egyetem zenetudomány szakára. Nem vagyok tehát professzionális zenész, legalábbis ami a végzettséget, papírt illeti, életemet azonban továbbra is erőteljesen meghatározza a zene: harmóniákkal kelek, egész nap zakatolnak a fejemben, és velük fekszem. A legmeghatározóbb vonás a keresztyén identitásom mellett a zene. Az életem összhangzattan, mivel éjjel-nappal akkordok mennek a fejemben. A lét számomra harmóniákból áll. Ami másnak a levegő, az számomra az akkordok. (Talán ezért is olyan kedvesek számomra a fentebb idézett teremtéstörténetek.)

2022 januárjában készült kép, melyen a hegedűmet tartom.
Íme, én és a legkedvesebb hangszerem.

Ahogy J. S. Bach fogalmazta meg: „A generálbasszus a zene legtökéletesebb alapja, amelyet mindkét kézzel játszanak oly módon, hogy a bal kéz az előírt hangokat játssza, a jobb pedig konszonanciákat és disszonanciákat fog hozzá úgy, hogy jól hangzó harmónia keletkezzék Isten dicsőségére és a lélek megfelelő felvidítására, és mint minden zenének, úgy a generálbasszusnak is csak Isten dicsőítése és a lélek újjáteremtése lehet az indoka.” Így kapcsolja össze a nagy komponista az összhangzattant és teológiát. Személyes hitvallásom, hogy az alterált akkordok Jézus Krisztus után Isten legnagyobb ajándéka. „A zene […] az istenismerés eszköze és a megismeréssel elmélyíti az Isten iránti tiszteletet.” Valóban: az, aki megteremtette a mollbeli szubdomináns akkordokat (vagy legalábbis a keretrendszerét annak, hogy azt létrehozhassa az ember), kétségkívül imádatra méltó!

2022 januárjában készült kép, melyen a hegedűmet tartom.
Zongorázás közben.

És a gyakorlati részt se felejtsük el: hegedűn, zongorán és gitáron játszok – különböző szinteken. Egyesek szerint nem rossz szinten, de azért ha Maxim Vengerov az asztalnál ebédelne, én inkább a földről ennék. Míg korábban a hegedű volt a legdominánsabb hangszer az életemben, az utóbbi években a zongora vált elsődleges hangszeremmé, nem csupán azért, mert a kezemet kevésbé erőlteti meg, hanem mert kézenfekvő a harmonia-centrikus gondolkodásmódomnak.

Feltűnt a kedves olvasónak, hogy a három, tevékenységeimet bemutató szekció közül ide írtam a legtöbbet és legbensőségesebbet? Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.